Leonardo színeinek spektruma

A reneszánsz festők tudták, hogy három alapszínből – kékből, vörösből és sárgából – mindenféle színt kikeverhetnek. A pigmenteket akkoriban a patikus árulta. A kék rendszerint azuritból (bázisos réz-karbonátból) származott. A természetes ultramarint (ez lapis lazuliból készült) ritkábban használták, mert sokba került, de mélyebb színt adott. A vörös lehetett például vörösokker (vas(III)-oxid vagy hematit), cinóber (higany-szulfid) és kármin (egy bíbortetűből, a Kermes vermilióból vonták ki). Az okker (vas-oxi-hidroxid vagy goethit) is megjelent a reneszánsz palettán, de az ólom-ónsárga (Pb₂SnO₄) fényesebb volt (ezt PbO és SnO₂ keverékének hevítésével állították elő). Leonardo kedvelte a szerves (sáfrány, kurkuma) eredetű sárgákat is, mert ezek átlátszók voltak. Különösen a rézrozsdazöld (bázisos réz-acetát) játszott kiemelt szerepet a tájképek megfestésében. Sajnos, ez a pigment hajlamos a barnulásra.

a) A Háromkirályok imádása (1481 körül) és b) az infravörös reflektrográfiával készült kép részlete

A festmények infravörös reflektográfiával készült felvételein jól látható az „alárajzolás”, a festék alatti vázlat.

Amikor a reneszánsz festők felvázolták a kép részleteit a fehér alaprétegre, fekete anyagokat használtak: szénfeketét (faszenet) vagy mangánfeketét (mangán-dioxidot). Ezek a vegyületek erősen abszorbeálják az infravörös sugárzást (kb. az 1–2 mikrométeres hullámhossztartományban), míg a festékréteg pigmentjei általában kevés IR-fényt nyelnek el (nyilván a fekete pigmentek kivételével). Tehát a festményt megvilágító IR-fény jelentős része éri el az alapréteget, ahol csak a vázlat fekete pigmentjei nyelik el, és az alapréteg visszaveri. Az infravörös reflektográfia (amely a kép különböző pontjain méri az infravörös reflektanciát) felfedi a rajzot.

 Vissza a tartalomhoz

MEGNYITÁS/LETÖLTÉS