Szatmáry Károly

Fekete lyukak: elmélet és megfigyelés

2020-ban az Univerzum legegzotikusabb objektumaival, a fekete lyukakkal kapcsolatos kutatásokat díjazták fizikai Nobel-díjjal.

Az elismerést 1/2 arányban elnyerő Roger Penrose ötletes matematikai módszerekkel bizonyította, hogy a fekete lyukak létezése Albert Einstein általános relativitáselméletéből levezethető. Einstein nem is hitt ezeknek az óriási tömegű, még a fényt is magukba záró égitesteknek a létezésében. Einstein halála után tíz évvel azonban Penrose bizonyította, hogy a fekete lyukak valóban kialakulhatnak, és részletesen le is írta őket: a fekete lyukak közepén ún. szingularitás bújik meg, ahol a fizika minden ismert törvénye érvényét veszti. Áttörést jelentő cikkét még ma is az általános relativitáselmélet Einstein utáni egyik legfontosabb munkájának tartják.

fiznob.jpg

A Tejútrendszer centrumában egy 4–4,5 millió naptömegű fekete lyuk (Sgr A*) van, amelyről gravitációs hatása árulkodik. Genzel és Ghez kutatásai szerint az ottani csillagok, például az S2 igen nagy sebességgel keringenek körülötte (ESO)

A díj másik felét Reinhard Genzel és Andrea Ghez kapta. Kutatócsoportjaik az 1990-es évek elejétől kezdve galaxisunk középpontjára, a mintegy 27500 fényévre lévő Sagittarius A* rádióforrás környezetére fordították figyelmüket. A Tejútrendszer centrumának közelében keringő legfényesebb csillagok mozgását minden korábbinál pontosabban térképezték fel. Ebből mindkét csoport meghatározta, hogy a középpontban egy extrém nagy tömegű, de láthatatlan objektum foglal helyet, a Naprendszernél nem nagyobb térrészben. A galaxisunk centrumának közelében keringő csillagok mozgásának magyarázatára jelenleg ez az egyedüli elképzelés.


 Vissza a tartalomhoz

pdfMEGNYITÁS/LETÖLTÉS