Emlékmorzsák Kajtár Márton barátommal közös bonni tanulmányutunkról

Sohár Pál

kajt.jpgTízéves vesztegzárt követően (diplomaszerzésem után, politikai okokból, éveken át nem kaptam kiutazási engedélyt), 1970-ben hozzájárultak, hogy elfogadjam Heinrich Wamhoff professzor akkor már többször megismételt vendégkutatói meghívását a Friedrich Wilhelms Egyetem Kémiai „Kekülé” Intézetébe. Vendéglátóm szállást – albérleti szobát – is foglalt számomra. Odaérkezésemkor derült ki, hogy ugyanabban a lakásban bérelt szobát Kajtár Marci barátom is, aki Günther Schnatzke vendégeként, mint Humboldt-ösztöndíjas, tartózkodott Bonnban. Schnatzke szintén a Kekülé Intézet oktatója volt. Így addigi laza kapcsolatunk Marcival (1960 és 1965 között mindketten az ELTE Szerves Kémiai tanszékén dolgoztunk, ő akkor tanársegédként, én pedig,mint a Gyógyszerkutató Intézet tudományos munkatársa, vendégkutatóként), bonni tartózkodásom közös albérletben töltött két hónapjában szoros barátsággá mélyült.

Napi időbeosztásunk jelentősen eltért: míg én a szokványos 8–18 órás intervallumban dolgoztam (néha az esti órákban meghosszabbítva, hogy a napközben foglalt műszerhez hozzáférve méréseket végezhessek a 90 MHz-es NMR-spektrométerrel), Marci déltájt kezdte a napot, és Spézivel (Snatzke beceneve) aztán hajnalig dolgoztak. Háziasszonyunk, Mutti Kalthoff (idős hadiözvegy, aki lakásának szobáit kiadva tartotta fönn magát) az ajtón dörömbölve jelezte Marcinak, hogy ideje fölkelni. Egyébként is gyermekeiként kezelte albérlőit: Muttinak kellett szólítanunk és anyailag gondoskodott rólunk. Marcival következetesen fölcserélte a nevünket: őt Herr Szohhardnak szólította, én voltam Herr Kojtar.

A hétvégéket együtt töltöttük Marcival. Fáradhatatlanul gyarapította a modern művészetek terén ugyancsak hiányos műveltségem! Kiállításokra, könyvtárba, múzeumokba és moziba cipelt. Két eset különösen élénken maradt meg emlékezetemben. Nem szeretem a filmművészetet, évtizedek óta nem voltam moziban és a tv-ben sem nézek filmeket. De Marci többször is elvonszolt a moziba. Egyik alkalommal egy művészfilmet láttunk, amiről azt mondta, hogy hihetetlenül mély filozófiai gondolatok tárháza és vizualizálása. A címére csak körülbelül emlékszem, valahogy így hangzott: „Zabriszki pont”. Bennem annyi maradt meg belőle, hogy minduntalan pucér emberek hengergőznek egy homokdomb oldalában. Marci szelíd türelemmel viselte szarkasztikus kritikám, és próbálta megvilágítani számomra a film nagyszerűségét.


  Vissza a tartalomhoz

pdfMEGNYITÁS/LETÖLTÉS