Hagyományos tanulókísérletek kutatásalapú átalakítása – egy pedagógiai kísérlet hatásvizsgálata
Szalay Luca, Tóth Zoltán
A kutatásalapú természettudomány-tanítás (angol mozaikszóval: IBSE) lényege az, hogy a diákok olyan vizsgálatokat végeznek, amelyeknek legalább egy részét saját maguk tervezik meg, és értékelik, valamint megvitatják azok eredményét is. A kutatásalapú természettudomány-tanítás nagyon összetett folyamat. Ezért sikeres megvalósításához csak lépésről lépésre haladva juthatunk el.
A kutatásalapú tanítás lehetséges előnyei és hátrányai
Az IBSE előnyeként szokták feltüntetni, hogy aktív tanulási folyamatot követel meg a diákoktól, és így növeli a fogalmi megértés hatékonyságát, fejleszti a magasabb rendű kognitív képességeket, és növeli a motivációt, legalábbis a „kíváncsi” és a „szociálisan motivált” diákok körében. Továbbá várhatóan elősegíti a természettudományok lényegének, a tudományos együttműködés és kommunikáció fontosságának megértését, valamint a tudomány és az áltudomány megkülönböztetése képességének fejlődését is.
Vannak azonban, akik azonban éles kritikát fogalmaznak meg a „minimális irányítású” tanítási módszerekkel szemben. Szerintük ugyanis az ilyen módszerek – köztük az IBSE – kevésbé hatásosak és hatékonyak, és többnyire rendezetlen tudást alakítanak ki, sőt tévképzetekhez vezethetnek. Abban az esetben, ha nem ügyelünk a diákok kognitív terhelésére, a kutatásalapú módszerek kevésbé hatékonyak lehetnek, mint a hagyományos módszerek. A „törekvő” és „lelkiismeretes” diákok nem szeretik a kutatásalapú tanítást, és mindig lesznek olyan diákok, akiket zavar, hogy nekik maguknak kell megtervezniük a kísérletet.
Az IBSE-módszerrel szembeni kételyekre az lehet például a válasz, hogy az oktatás célja nem csupán a ténybeli tudás elsajátítása, hanem a megismerés folyamatáról szerzett tudásé is, valamint olyan képességek fejlesztése, mint az önálló tanulás és a társakkal való együttműködés.
