A borozás öröme: San Francisco és Dörgicse

Gráf László

Két történetet szeretnék elmesélni. Az egyik 1973 tavaszán, San Franciscóban, pontosabban Berkeley-ben történt. Egyéves tanulmányutamat töltöttem a nagy hírű Choh Hao Li professzor laboratóriumában, a San Franciscó-i UCSF Hormonkutató Laboratóriumában. Li professzor szokása volt, hogy fiatal munkatársai sikeres kísérleteit azonnali vacsorameghívásokkal, vagy egyéb programokkal honorálta.

Choh Hao Li professzor dolgozószobájának ajtaja előtt, az ebédjével és egy pohár fehér borral. San Francisco, 1973

Emlékszem pontosan, hogy a humán növekedési hormon sikeres plazminos hasítása és a hasított helyek azonosítása után ajánlotta, hogy helyettesítsem őt a Berkeley-i Egyetem Professzori Klubjában évről-évre megrendezett borkóstolási versenyen. Felvetette, hogy egy olasz származású posztdokkal, Paolo Tarlival menjünk kettesben. Azt mondta: „Ti, egy magyar és egy olasz szakember, jobban képviselitek a borok világát, mint én.” Való igaz, kora gyermekkoromtól a Balaton-felvidéken töltöttem a nyaraimat, Paolónak meg szőlőbirtoka volt Siena környékén. Szóval nagy mellénnyel indultunk Berkley-be. A borkóstolók népes társaságában, ahogy erre számítani is lehetett, több volt az éltes professzor, mint a fiatal kutató. Ez azonban cseppet sem zavart bennünket. Biztosak voltunk a sikerünkben. Négyfajta anonim vörösbort és ugyancsak négyfajta, betűjelekkel megkülönböztetett fehér bort kellett pontoznunk. A borok között friss kaliforniai sajtokat kínáltak. Minden aromát megvitattunk és a minőség megítélésében nagyjából közös véleményt alakítottunk ki.

A kódok feltárása és az eredményhirdetés azonban lesújtó volt. Kiderült, hogy a vörösbor kategóriában mindketten az olcsó és akkor még nem különösen jó minőségű kaliforniai Gallo Burgundyt helyeztük az első helyre, csakúgy, mint a kóstoló közönség 75 százaléka. A második helyen is kaliforniai borra tippeltünk. Kiderült ugyanakkor, hogy a résztvevők túlnyomó többsége által utolsó helyekre sorolt vörösborok különleges, limitált pédányszámban palackozott francia chateau borok voltak. Egy-egy üveg ára 20–25 dollárt kóstált. Ez akkor óriási összeg volt. A fehér borok versenyéről nem is írok. Magunk alatt voltunk Paolóval. A kóstolást és az erdményhirdetést ízletes vacsora követte, amelyhez a versenyben álló nyolc bor bármelyikéből fogyaszthattunk. Mondanom sem kell, hogy Paolóval, némi bűntudattal ugyan, csak a 25 dolláros francia chateau bort ittuk. A nevére már nem emlékszem. Kiderült viszont, hogy az összejövetelt, nagy titokban, a Sonomai Gallo Pincészet rendezte és finanszírozta. A cég azóta, nyilván nem véletlenül, óriási karriert futott be.

Vissza a tartalomhoz

MEGNYITÁS/LETÖLTÉS