Kedves Olvasók! Nyomtatás E-mail

 

Sipos PálA véletlen úgy hozta, hogy három napon belül két középiskolában is volt szerencsém kémikusként körülnézni, benyomásokat és tapasztalatokat gyűjteni: először a Németh Lászlóról elnevezett hódmezővásárhelyi gimnáziumban, majd a Petőfi Sándor nevét viselő bonyhádiban. Vásárhelyen (amint erről a napi sajtó is beszámolt) egy, minden túlzás nélkül mondhatom, pazarul felszerelt természettudományos laboratóriumot vehettek át az intézmény tanulói és tanárai, ennek az avatására voltam hivatalos, ismeretterjesztő előadást tartani. Bonyhádon pedig (tessék figyelni!) a gimnázium által kezdeményezett és szervezett A Kémia Hónapja rendezvénysorozaton előadóként vehettem részt. Jó dolog kimozdulni néha az elefántcsonttoronyból, különösen felüdítő ez a kerítésnek ezen az oldalán is gyötrelmes téli vizsgaidőszak végén és az új egyetemi félév kezdetekor. Be kell vallanom: felüdülten tértem haza, és egy darabig én magam sem értettem pontosan, mitől is voltam én annyira feldobva. Akik a közvélekedés által oly nagy mumusnak tartott kémia tantárgyat tanítják, akár a középiskolában, akár az egyetemen, azok tudják, hogy van egy olyan hallgatói típus, aki akkor is kémikusnak állna, ha büntetés járna érte. Ezekre a hallgatókra szinte „vadászunk”. Ezt teszik középiskolai tanárkollégáink is. Azt kell mondanom: nagyon sok „kémikusgyanús” arcot véltem felfedezni Bonyhádon és Vásárhelyen a gyerekek között – látszott a szemükben az érdeklődés, az őszinte figyelem, helyenként akár a rácsodálkozás. Ezzel a feldobódásom oka is megtaláltatott.

Hazatérve azért csak el kellett azon morfondíroznom: vajon hová lesznek ezek a csillogó szemű gyerekek a középiskola után? Kicsit sarkosabban: hová tűnnek el? Miért érzi úgy az ember, hogy az egyetemen már sokkal kevesebben vannak? Nem tudnánk idevonzani őket, hozzánk, az elsődlegesen kémiai orientáltságú szakokra? Vagy, ami még rosszabb, hozzánk jönnek ugyan, de nem jól állunk hozzájuk, és a diplomához vezető úton elveszítik az érdeklődésüket? Netán éppen a túl nagy bőséggel rájuk zúdított tárgyi tudás homályosítja el szakmai éleslátásukat? Vagy ott vannak ők is a tömegben valahol, de a „derékhad” teljesítménye alapján konstruáljuk meg magunknak az összképet, ami – az is lehet, hogy éppen emiatt – hamis?

Azt gondolom, olyan kérdések ezek, amiket érdemes feltenni (különösen ilyenkor, vizsgaidőszak végén és az új félév kezdetekor), és amikre kinek-kinek a saját területének tapasztalatai alapján kell és érdemes a megfelelő választ megtalálni-kidolgozni. És csak a legnagyobb elismerés hangján szólhatok a vásárhelyi és bonyhádi kollégákról, meg az összes többi tanártársaimról is, akik a tehetséggondozást szívügyüknek érzik. Azon, hogy ők hogyan tanítják a kémiát, hogyan népszerűsítik a természettudományt, nagyon sok múlik. Az alapokat ők teszik le, mi pedig az egyetemeken erre az alapra szeretnénk építeni – reményeim szerint tolerálható hibaszázalékkal.

Ezekkel a gondolatokkal szeretném figyelmébe ajánlani úgy kémikus kollégáimnak, mint a kémia és a természettudományok iránt érdeklődőknek a Magyar Kémikusok Lapja soron következő, 2014. márciusi számát.


Sipos Pál
az MKE Csongrád Megyei Csoportjának titkára,
egyetemi docens