Kedves olvasók! Nyomtatás E-mail

 

Ezt a beköszöntőt kivételesen nem szerkesztői tisztemnél fogva írom: a felkérést azért kaptam, mert május végén a Magyar Kémikusok Egyesületének közgyűlése megtisztelt azzal, hogy megválasztottak az Oktatási Bizottság elnökének.

Szeptember van: hosszú, forró nyár után tér vissza mindenki az iskolákba – tanár és diák egyaránt. Nehéz elképzelni, mit hoz a jövő, legalábbis rövid távon. Én viszont ezúttal a kicsit távolabbi jövőt kutatva néztem bele a képzeletbeli kristálygömbömbe.

Rémisztő dolgokat láttam. Húsz év múlva a középfokú oktatás szintjén csak a vegyipari szakközépiskolákban lesz kötelező tantárgy a kémia. A gimnáziumokban a legkedvezőbb esetben is olyan lesz a helyzete, mint manapság a latin nyelvé: ha megvan a szakértelem az óratartáshoz, akkor a diákok választhatják (így is csak kisebb óraszámban, mint manapság). Mindennek az oka még csak nem is a mindenkori kormány hozzá nem értése vagy természettudomány-ellenes ármánykodása lesz, hanem az az egyszerű tény, hogy túlságosan kevés kémiatanár dolgozik majd az országban.

A kémiatanár-képzés a 21. század első évtizedének végére olyan csekély létszámokkal ment, hogy akár szüneteléséről sem túlzás beszélni. 2013-ban az osztatlan tanárképzés visszaállításával valamelyest javult a helyzet, az országban azóta évente közel százan kezdik el egyetemi tanulmányaikat a kémiatanári szakok valamelyikén (a kémia és vegyészmérnök BSc-szakokon közben mindig 700-nál nagyobb a felvettek száma). Hazánkban viszont 6000-nél is több közép- és általános iskola van: a mostani helyzet fenntartásához legalább évi 200 kémiatanárnak kellene végeznie (ez a szám a felvettekénél mindig jóval kisebb). Tehát a tanárképzés három évvel ezelőtti átalakítása ugyan a kritikus pont elérését néhány évvel kitolta, de magát a problémát korántsem oldotta meg.

A jelenség okairól már sok véleményt hallottam, a többségükben volt számomra is jónak tűnő meglátás. Azonban az okok mostanra másodlagos kérdéssé váltak: valamit cselekedni kellene. Nem tudom elképzelni, hogy a tanárképzés újabb nagyszabású átalakítása orvosolni tudná a problémát, szerintem ez csak további kárt csinálna. Viszont ha minden a ma látható irányba halad, a folyamat három–öt éven belül visszafordíthatatlanná válik. Ha valakinek van jó ötlete arra, hogyan lehetne a fokozatos kihalástól megmenteni a kémiatanári szakmát Magyarországon, itt az idő: most kiabálja azt a többiek fülébe.

Ha lesújtó jóslataim után az olvasó kicsit derűlátóbb hangulatra is vágyik, e havi számunkból az ELTE kémiát tanuló hallgatóinak végzés utáni elhelyezkedését felmérő tanulmányt, illetve a 48. Nemzetközi Kémiai Diákolimpiáról írt rövid beszámolót ajánlom a figyelmébe.

Minden érintettnek sok-sok kitartást kívánok az új tanévhez.


2016. szeptember

Lente Gábor