Faraday törvényei

Első rész

Inzelt György

„Faraday: a legnagyobb kísérletező” – írta Simonyi Károly, amivel teljesen egyetérthetünk. Faradayt mind a fizikusok, mind a kémikusok magukénak vallják. Nem is érdemes ezen vitázni, Faraday természettudósként mindkét terület óriása volt. Kémikusnak indult, mindig is foglalkozott kémiával, de a későbbiekben inkább a fizika fejlődésében játszott meghatározó szerepet. A közös terület az elektromosság volt. Az elektrolízis törvényei, amelyeket ma Faraday-törvényeknek hívunk, inkább a kémiához tartoznak. Kémiai analízis nélkül nem is ismerhette volna fel ezeket az alapvető összefüggéseket.  

Michael Faraday (1791−1867) 1833-ban – amikor is sóolvadékokat és sóoldatokat elektrolizált – jutott arra a felismerésre, hogy különböző ionok kémiailag egyenértékű mennyiségeinek elektromos töltése egyenlő [4]. Eredményeit már 1834. januárjában publikálta is.

Megállapította, hogy az elektrolízis folyamán kiválasztott (levált vagy fejlődött) anyagmennyiség (tömeg, m) az áthaladt töltéssel (Q = I × t, ahol I az áramerősség és t az idő) arányos. (Ezt hívjuk ma Faraday első törvényének.) Ugyanilyen lényeges az a felismerése, hogy a különböző anyagokból (ionokból) azonos töltésmennyiség áthaladása esetén kiválasztott anyagmennyiségek úgy aránylanak egymáshoz, mint azok elektrokémiai egyenértékei (electro-chemical equivalent) (Faraday második törvénye).

A Faraday-törvény két általánosabb törvényt, nevezetesen a tömegmegmaradás és a töltésmegmaradást foglalja magába, illetve ezekből következik.

Faraday emléktáblája azon a Blandford Street-i házon, ahol tanonckodott

Faraday rendkívül gondosan és pontosan dolgozott. Kísérleteiről részletes jegyzőkönyveket vezetett, ezekből értesülhetünk páratlan szorgalmáról is. Laborjegyzőkönyve szerint 1833. december 24-én és 26-án is dolgozott, csak karácsony napját töltötte pihenéssel.

 Vissza a tartalomhoz

MEGNYITÁS/LETÖLTÉS