Nemcsak kell, hanem lehetséges is a kémiát érdeklődést felkeltő módon tanítani

Beszélgetés Keglevich Kristóffal, a Magyar Kémiaoktatásért-díj egyik kitüntetettjével

Kiss Tamás

A Magyar Tudományos Akadémián, 2020 októberében, 21. alkalommal ismét négy kémiatanár vehette át a Richter Gedeon Alapítvány Magyar Kémiaoktatásért díját, közöttük Keglevich Kristóf, a Budapesti Fazekas Mihály Gyakorló Általános Iskola és Gimnázium kémia és történelem szakos tanára. Ebből az alkalomból készült a beszélgetés.

Napjainkban egyre nagyobb jelentősége van a természettudományos utánpótlás nevelésnek, hiszen a világgazdaság, de maradjunk csak a hazai gazdaság megújulásának feltétele a kiművelt emberfők, köztük a reáltudományokhoz értő szakemberek számának növelése és itthon tartása. Ehhez pedig elkötelezett, szakmájukat hivatásnak tekintő pedagógusokra van szükség. Mennyire adottak a feltételek ehhez ma hazánkban?

Ez költői kérdés? Kevéssé adottak. A Fazekas Mihály Gimnázium tanáraként egyfelől semmiképp sem szeretnék panaszkodni, mivel egy „elitiskolában” tanítva összehasonlíthatatlanul kedvezőbb helyzetben vagyok, mint a végeken küzdő pedagógusok. Vagyis hát mégiscsak panaszkodom, bevezetésképp egy rendszeresen megismétlődő történet elmesélésével. Gyakran jönnek hozzánk szingapúri, kínai, angol, finn, svéd stb. tanárcsoportok, akik az iskola (elsősorban a matematika terén végzett) csoportos tehetséggondozó munkájára kíváncsiak. Amikor körbevezetjük őket az épületben, és megnézik a labort (büretták, pipetták, folyadéküvegek, elszívófülke), meg szokták kérdezni: rendben, szép ez a múzeum, de hol van a kémiaterem? Archaikus környezetben nem könnyű modern természettudományt tanítani, még ha laborunk antik berendezése, II. világháború előtti szemléltető eszközeink, ásványgyűjteményünk számomra kimondottan inspiráló környezetet jelent is. És hát jól tudom, hogy koránt sincs minden iskolában elszívófülke, büretta vagy ásványgyűjtemény. Említhetném a fizetést (annak alamizsnaszerűségét), a portfólióírás kényszerét és számtalan értelmetlen adminisztratív terhet, a diákok egyre nehezebb motiválhatóságát, a kémia presztízsének folyamatos csökkenését. Amikor a tanárok erről beszélnek, úgy érzik, légüres térben kiáltanak segítségért.

Kémiaóra a Fazekasban (2013)

A sorozatos reformok nem tettek jót a pedagógushivatás megszilárdulásának. A legutóbbi Nat pedig, ha lehet, azt a kevés kreativitást is igyekszik kiölni a tanárokból, ami még maradt az évek ide-oda változtatgatásai után. Mi tartja még a lelket az olyan kiemelkedőt nyújtani képesekben, mint az idén kitüntettek vagy társaik?

Ha őszinte akarok lenni: többes szám első személyben nem tudok válaszolni, csak a magam nevében. A gondviselés kegyelme volt, hogy középiskolai tanári pályám kezdetén, 2008-ban a Fazekasba kerültem. Egyrészt közvetlen kollégáimtól, Riedel Miklósné Hobinka Ildikótól, Rakota Edinától és Albert Attilától minden segítséget megkaptam, amiről pályakezdő tanárként álmodhattam. Saját észlelésem szerint jó hangulatú, együttműködő munkaközösségbe kerültem. Másrészt a Fazekas tanári kara vonzó módon sokszínű, művelt, igazi világpolgárokból álló társaság, ahol a szakmaiság dominál, és ahol barátaim is lettek. Harmadrészt iskolánk műemléki jellegű épülete is nagyon szép, múltja gazdag, kapuján belépni számomra önmagában is ösztönző erő. Negyedrészt – és ezzel illett volna kezdenem – a diákok. Minden osztályban vannak olyan gyerekek, akiknek a szemében őszinte érdeklődés csillog, akiket intellektuális érdeklődés fűt és jó esetben az érzelmi életük is kiegyensúlyozott. Minthogy a tanár munkája a diákokkal való kooperáció, nyilvánvalóan elsősorban és döntő módon a diákok tartják a lelket az emberben. És – ahogy mondtam – az se utolsó az ember hangulata szempontjából, ha a tanárkollégákkal és az intézmény vezetésével jó viszony alakul ki.

Vissza a tartalomhoz

MEGNYITÁS/LETÖLTÉS