Feljegyzések az egérlyukból: hogyan jutott ide a magyar kémiaoktatás?

Lente Gábor

PTE TTK Fizikai Kémiai és Anyagtudományi Tanszék

„Beteg ember vagyok... Rosszindulatú ember vagyok. Egy cseppet se vagyok rokonszenves. Azt hiszem, fáj a májam. Egyébként egy mákszemnyit sem értek a betegségemhez, és azt se tudom biztosan, mim fáj. Nem gyógyíttatom, sosem is gyógyíttattam magam, noha tisztelem az orvostudományt, és becsülöm az orvosokat…”

Ezeket a mondatokat nem én írtam – jegyzi meg a szerző: ezek Dosztojevszkij kezdő sorai abból a regényből, amelyet az írás címében megidéztem (Makai Imre fordításában). Noha természetesen eredetileg nem kémiatanár szájából hangzanak el, ezen írás alaphelyzetére nagyon is érvényesnek gondolom őket. Azt is sejtem, hogy a várható olvasók körében nem lesz népszerű az, amiről írok. Ugyanis azt kívánom tárgyalni, hogy mi, a kémikusok, mindenekelőtt az egyetemi oktatók felelőssége abban, hogy a közoktatásbeli magyar kémiatanítás a jelenlegi helyzetébe jutott. Nem célom az, hogy statisztikai adatokkal alátámasszam a mondanivalómat, még az is meglehet, hogy saját megérzéseim nem is feltétlenül találkoznak mindenben a tényekkel, bár azt nehéz elhinni, hogy közvetlenül ellentmondanának nekik. Utat sem fogok tudni mutatni a korábbi állapotokhoz való visszatérés felé: ha ismernék ilyet, akkor minden lehetséges fórumon azt harsognám.

És milyen konklúzióra a szerző? "Ahogy 2005-ben már előre látható volt, hogy a kémiaoktatás idővel a jelenlegi helyzetébe kerül majd, ma ugyanúgy előre látható, hogy a további romlását még akkor is megtapasztaljuk majd, ha valami csoda folytán 2022-ben az egyetemi jelentkezésekben markáns, a kémia számára kedvező irányú változás állna be. Hogy a végén a Nobel-díjas fizikus, Richard Feynman nevezetes gondolatát forgassam ki egy kicsit: az egérlyukban, amiből ezeket a sorokat írom, még mindig nagyon sok hely van lefelé." 

Vissza a tartalomhoz

MEGNYITÁS/LETÖLTÉS