Kedves Olvasók!

Az MKL márciusi száma a megszokott módon érdekes írásokat, híreket és interjúkat szed csokorba. Az interjúalanyokkal folytatott beszélgetések, a szokásos rovatok érdekfeszítő információkat közvetítenek, melyek továbbgondolásra ajánlottak. Sajnos ennek a számnak is van szomorú aktualitása. Sohár Pálról, a magyar szerkezetkutatás doyenjéről írt nekrológjában Náray-Szabó Gábor egy rendkívüli kutatói pályáról emlékezik meg.

Az MKL fontos fóruma szakmánknak, ami kívülállók számára is áttekintést ad a kémia oktatásához, a kémiai kutatásokhoz, a vegyiparhoz köthető aktuális kérdésekről. Amikor azonban elégedetten hátradől az ember, hogy milyen szép és kerek a világ, beléhasít a kétely, hogy vajon tényleg jól van-e ez így. Elegendő-e, ha csak egy kiváló magazin lapjain adunk hírt magunkról? Megszólalunk-e nagy horderejű ügyekben, amik kétséget kizárólag kötődnek a kémiához és a vegyiparhoz? Vállalkozunk-e arra, hogy a nyilvánosság előtt szakmai érvek mentén véleményt mondjunk esetleg élesen vitatott témákban? Tisztában vagyunk-e azzal, hogy nagy felelősségünk van a gazdasági és társadalmi folyamatok alakításában is? Számtalan hasonló kérdést lehet feltenni, amelyekre mindenki vérmérséklete és habitusa szerint tud válaszolni. Én úgy látom, hogy felemás a kép. Vannak ügyek – például a kémia oktatása, a kémikus utánpótlás helyzete, a kutatásfinanszírozás –, amikkel kapcsolatban az elmúlt években gyakran jelentek meg állásfoglalások. Érthető okokból, hiszen a munkánkat közvetlenül meghatározó kérdésekről van szó.

Hiányolok viszont számos nagy jelentőségű ügyre vonatkozó megnyilvánulást. Példaként említem a fenntartható fejlődéshez kötődően a közlekedés jövőjével kapcsolatos dilemmákat, melyek politikai döntéshozói szinten is nagy bizonytalanságot váltanak ki. Az EU 2035-től betiltotta a robbanómotorok forgalmazását, de erős lobbik aktivizálódtak a szabályozás fellazítása érdekében. Kezdetben elsősorban a villanyautókra való átállást tekintették alternatívának, de elindult a hidrogénhajtású járművek intenzív fejlesztése is. Így 2030-ig minden EU-tagállamban ki kell építeni a hidrogén-töltőállomások hálózatát. Annak a kérdésnek a tisztázásában is komoly szerepe lehet a kémikusoknak, hogy melyik alternatív hajtáslánc a kedvezőbb, de a hazai vonatkozások mellett semmiképpen sem mehetünk el szótlanul. A nemzeti akkumulátor-iparági program ugyanis súlyos kérdéseket vet fel, de egyelőre fájó módon hiányoznak például a vízgazdálkodással, környezeti hatásokkal, a környezetszennyezés szankcionálásával kapcsolatos szakmai alapon történő viták.

Szintén lényegesen nagyobb aktivitásra lenne szükség a különböző csodaszerek valódi „értékét” bemutató ismeretterjesztés terén. A bizonyítatlan hatású ásványvizek, élelmiszerek, energetizáló és gyógyító kütyük tárháza kifogyhatatlan. Ezek marketingje megdöbbentő leleményességgel, az áltudományok teljes arzenálját felvonultatva viszi a piacra a kóklerek semmit nem érő termékeit. A laikus közvéleményt félrevezetik a tudományosnak látszó halandzsákkal, hiszen ezek konklúziója az, hogy mindig vannak könnyű megoldások a súlyos problémák kezelésére. Innen már csak egy lépés az összeesküvés-elméletek terjesztése, az értékalapú tudással szembeni bizalmatlanság gerjesztése. Egyfajta szakmai önvédelem is az, ha felvesszük a kesztyűt. Van, aki azt vallja, hogy majd megoldódnak a problémák maguktól is és nem kell ilyesmire energiát pazarolni. Azt gondolom, hogy ez a mentalitás elfogadhatatlan, mert a nihilbe vezető utat jelöli ki.

Fábián István

egyetemi tanár 

 Vissza a tartalomhoz

MEGNYITÁS/LETÖLTÉS